Egy nagyon kedves barátnőm vetette fel, hogy menjünk táncolni, mert az jót tenne nekem. Szívesen eljön velem, ha egyedül nem merek belevágni. És mi lenne, ha a hastánccal próbálkoznánk? Bevallom, kinevettem. ÉN, hastáncra?? Soha!!! (tudni kell rólam, hogy komoly önértékelési problémáim vannak). Viszont Ő azon kevesek közé tartozik, akiknek a véleménye fontos számomra, ezért a kezdeti teljes elutasítás után elgondolkodtam a dolgon: Mit veszíthetek? Rájöttem, hogy semmit. Ha mást nem is, annyit mindenképpen nyerek, hogy legalább mozgok rendszeresen.
Olyan helyet kerestem, ami a munkahelyhez közel van.
Kedves Mahasti, Rád véletlen találtam, de ennek így kellett lennie! Amint elolvastam az oldalad, biztos voltam benne, hogy ez működni fog. Ennek három hónapja. Ez nem tűnik hosszú időnek, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy a szívembe zárjam ezt a táncot és Téged, aki megmutattad, hogy igenis mindenkiben megvan a szépség, csak észre kell vennünk.
Nem győzőm várni a hétfő estéket, azt a másfél órát, amit Veled és a lányokkal tölthetek.
A fejlődést, ami néha viszonylag könnyen, néha hihetetlenül nehezen jön, a sok nevetést, a csajoskodást, az eddig elképzelhetetlen színes és csillogós ruhákat, amikbe bújtatom magam. :-)
A legutóbbi órákon a tükör előtt táncoltam. Akinek soha nem volt ezzel problémája el sem tudja képzelni, hogy ez mekkora fejlődést jelent egy olyan valaki számára, aki ilyen problémákkal küzd.
Büszke voltam magamra. És ezt Neked köszönhetem.
Szeretettel ölel, Anett
